Az oldalainkba ágyazott Google Adwords kódja marketing célokra, valamint a Google Analytics kódja a látogatottság méréséhez sütiket használ.

Adatkezelési szabályzat Elfogadom!

Pécsi Galéria

hu
Archív
Pécsi Galéria |

Szabad gravitáció – Varga Rita festőművész kiállítása

Jegytípusok

  • Felnőtt

    700 Ft

  • Diák

    500 Ft

  • Nyugdíjas

    500 Ft

Archív

Szabad gravitáció – Varga Rita festőművész kiállítása

Jegyinfó

Van, amikor az ember egyszer csak azt érzi, hogy képes a repülésre.

Varga Rita munkáinak rendre a fotografikus eljárások képezik az alapját, ez esetben mégsem beszélhetünk primér fotó utáni festészetről. A művész repretoárjában már régóta megtalálhatóak a képalkotásnak olyan mediális formái, mint a konceptuális fotográfia, a videóművészeti munkák, vagy az installáció. Ezzel együtt az alkotót már régóta foglalkoztatják a különféle történetekben tetten érhető női szerepek. A kétezres évek elejére tehető Ofélia-sorozatban már találkozhattunk a női szerep önvallomás-szerű kitárulkozásával festmények, fotósorozat, illetve videómunkák, videóinstallációk formájában. Számos munkáján szembesültünk a társadalmilag konstruált női szerepek problémájával, konfrontációival is. A Zsanett-sorozat egy konkrét médiatörténetet – a rendőrök által el-, illetve el nem követett szexuális zaklatást és erőszakot – dolgozott fel festői eszközökkel. A közel ekkortájt készült terror-babák projektben egyaránt szerepeltek éneklő-táncoló gyerekbabák, vagy modellként gésának öltözött művészkollégák fotón, videón, illetve hétköznapi tárgyak mint ready made-ek. Mindhárom ciklus munkái olyan intermediális szemléletről árulkodnak, ahol a mediális tudatosság a kísérletezésben, a technikai képalkotás képzőművészeti kutatásában nyer teret.

Jelen kiállítás Varga Rita festői munkásságának legfrissebb eredményeiről ad számot. Az itt látható festmények olyan kollázsok, melyek pillanatnyi létállapotokat fixálnak: a nőként megélt személyes sors, a háromgenerációs anya-leány kapcsolatok olyan létélmények, melyek az alkotó legalapvetőbb, legbennsőbb tapasztalataiból származnak. Az egyéni sorskérdések, a belső érzelmi világ, az „anyaság” és a „nőiség” szimultán megélése, a generációk kibékíthetetlen szimbiózisa kerültek feldolgozásra itt, mint saját élethelyzeteinek, egyéni konfliktusainak értelmezései. E művek nem pusztán bemutatják a szerző legközvetlenebb környezetét, hanem bepillantást nyújtanak abba az érzelmi világba is, mely az alkotó lelki gazdagságából táplálkozik. Hasonlóképp tekinthetünk azokra a festményekre is, amelyeken az művész identitása a személyes, emberi kapcsalotainak ábrázolásán keresztül jelenik meg. E műveken közeli pályatársak, barátok, ismerősök szerepelnek. A művész e festményeken előszeretettel alkalmazza a kiemelés eszközeit: ez a tárgyi környezet egyes elemeinek összeválogatásában ugyanúgy megjelenik, mint a figurák és a háttér viszonyában. A David Bowie póló, a posztamensre állított nagymama, a cserepesvirág, vagy a háló olyan kulturális referenciákat jelentenek, illetve jelenítenek meg, melyek az alkotó világban való létmódját, kulturális beágyazottságát hangsúlyozzák. A kiemelést festői eszközök is segítik: amíg az alapvetően kontrasztált képi elemek közt a szereplők sokkal részletesebben megmunkáltak, koloritban is gazdagabbak, addig az egyes helyszínek festőileg csupán keretezik a történeteket, és ennek megfelelően ezeket egyfajta reduktív eljárás jellemzi. A festmények gyakran vezetnek el bennünket ismeretlenül is ismerős helyszínekre, melyek a művész által bejárt tájak, utazások emlékei: a Pantheon, vagy Zaha Hadid Maxxija Rómában. A kiemelés része az is, ahogy a figurákat ezeknek a helyszíneknek a tereibe helyezi, a szereplők a talaj felett mintha lebegnének, levitálnak.  Ezek a képterek önmagukban is izgalmas perspektíva-játékok; a kiszámítható, matematikailag leképezhető látvány keveredik egy szubjektív, belső tértapasztalattal. Ez egy olyan kompozíciós elv, mely egyszersmind a szerző valósághoz való viszonyára is rámutat; az elbeszélő történetei emlékképekként jelennek meg, ahol mentális képek (emlék- és vágyképek, imaginációk), valamint valós dokumentum-fotók részletei keverednek egymással. A valósághoz való viszony ennek következtében relativizálódik, a belső élmény és a valós kép közötti határ elmosódik. Ez a képalkotói gondolkodás egy kifejezetten erős vizionárius látványt eredményez, ahol a képek, képsorozatok közötti kapcsolatot a szerző különféle intertextusokkal – szereplők, tárgyak, motívumok megidézése, illetve festői eszközök, eljárások átemelése révén – igyekszik megteremteni.

 

A kiállított művek egy másik csoportja különféle médiaképek újrafogalmazása, ahol az alkotó különböző korszakok fotóit dolgozza át, építi egymásba. E sorozatban a társadalmilag konstruált női szerepeket helyezi a festői megfigyelés terepére, amikor is a húszas-harmincas évek női ökölvívóit választja témájául. Az Internetről levadászott képeken olyan nők szerepelnek, akik a „férfitársadalom” számára nyújtottak újszerű szórakozást, látványosságot. A felülírás különféle módozataival kísérletezik itt a művész. A képek hátterében médiatájakat, ismerős épületeket, városrészeleteket szerepeltet, vagy éppenséggel saját környezetéből helyez el snapshot-jellegű pillanatképeket a szereplők mögé. Ennek során a grafikai eljárás, a grafit mellett gesztusszerű festői elemeket is kipróbál. A két munkamódszer mögött azonban egy igen lényegi attitűd bújik meg: e sorozat egyúttal sommázott önvallomás is a mindennapi csatározásokról, a „boxzsákként” megélt küzdelmekről, az ezzel való szembenézésről, megszabadulásról. Talán itt jelenik meg leginkább kézzelfoghatóan a művek egyik legfontosabb funkciója:  az öngyógyítás, a művészi önterápia, a ventilláció, mely az alkotói folyamat legmélyebb, legszemélyesebb szervezőelve, médiumtól, mediális kötöttségtől függetlenül.

Ezzel együtt a mostani kiállítás arról árulkodik, hogy az alkotó visszatért a festői kifejezésformákhoz, és a megszerzett mediális tapasztalatait a vászonképek területén kamatoztatja. Az itt kiállított munkák ennek megfelelően két eltérő valóságtartományt mutatnak be: az egyik az a képalkotói jártasság, az az elbeszélő mód, mely most már több évtizednyi kísérletezés eredményeképpen kristályosodott ki Varga Rita művészetében. A másik pedig a művész személyes narratívája, a világban való létmódja, egy olyan mikrotörténet, mely a maga nemében és az elbeszélés módozataiban is esszenciális.

 

Doboviczki Attila T. a kiállítás kurátora

 

Fotók: Horváth Gábor

Hasonló programok

    Még több program

    Kapcsolódó galériák

    Kapcsolódó hírek